A hímzés művészete nagy érdeklődést váltott ki a XIX. század emberében. A megjelenő változatos, dekoratív motívumok sokféleségük ellenére homogén képet alkottak. Visszatekintve a múltba számos kérdés vetődik fel: honnan erednek a minták, mi vezetett a gobelin kialakulásához, mi az, ami még a harmadik évezredben is oly kedveltté teszi?

A Gobelin (ejtsd: goblen) név 1440-ig vezethető vissza. Gilles Gobelin kelmefestőként munkálkodott a XV. századi Franciaországban, majd Párizs elővárosában, St. Marcel-ben kelmefestő műhelyt alapított. Megkísérelt az akkor általánosan uralkodó olasz festési eljárással versenyre kelni, és mivel ez teljes képtelenségnek tűnt, műhelyét „Gobelin bolondházának” (Folie Gobelin) nevezték el. Későbbi sikerei miatt azzal vádolták meg, hogy az ördöggel kötött szövetséget. Utódai már képszövéssel is foglalkoztak, ezért azóta franciául a „Gobelins” a szövött kép neve is, különösen azoké, melyek a Gobelin-család eljárása szerint készülnek.

1662-ben XIV. Lajos tulajdonába került a műhely, miután a király minisztere, Colbert 1662-ben megvásárolta azt az állam számára. 250 kézműves – bronzöntő, asztalos, ezüstműves, kőfaragó és elefántcsont-faragó – vette birtokába a műhelyt, melyet átalakítottak a királyi bútorok műhelyévé (Manufacture royale des meubles de la couronne) – így többféle iparág rendezkedett be itt. Ekkoriban következett be a Gobelin-faliszőnyeg manufaktúra királyi szolgálatba vonása is, melynek során a „Királyi Gobelin Manufaktúra” nevet kapta. A műhely vezetője Colbert halála után kegyvesztett lett, így a gyártást visszaszorították, majd 1694-ben pénzhiányra hivatkozva teljesen bezárták. A továbbra is érkező megrendelések és a nem szűnő kereslet azonban 1699-re újra felélesztette e tevékenységet. A manufaktúra ekkorra már olyan jelentősséggel bírt, hogy a „Gobelin” szó fogalommá vált a képek és faliszőnyegek e fajtájának megnevezésére – mára a szó eredeti jelentése elhomályosult. Pedig a Gobelin-műhely a párizsi Mouffetard utcában ugyanazon helyen, ahol Gilles Gobelin alapította, ma is áll.

A XVIII. és XIX. század között számos változást élt át a gobelin hímzés, mind a formákat, technikákat, mind pedig a mintákat illetőleg. Míg kezdetben a képeken főként vadászjelenetek és természeti motívumok szerepeltek, az idő múltával egyre erőteljesebbé váltak a feminin motívumok - hiszen a XIX. századtól kezdve egyre inkább női tevékenységgé vált a kézimunkázás. Kezdetben ugyanis férfiak művelték, akik legalább olyan elismertek voltak, mint a korabeli festők. Ők is társaságokba tömörültek, a műhelyek védték termékeiket és azok minőségét - így a gobelin is fokozatosan teret hódított a kereskedelemben, megtalálta helyét az otthonokban, és jelentős szerepet vállalt az oktatásban. A kereskedelmi megrendelések mellett gyakori volt a fehér anyagon fehér hímzés, az emberalak ábrázolása (gyerekek számára), és az egyház is komoly megrendelőnek számított: egyszerűbb mintákkal, főleg virágmotívumokkal díszített, dekoratív munkákra volt kereslet.

A gobelin és az oktatás

Európában szinte egy időben jelentek meg a korabeli publikációk, könyvek ebben a témában. Az ezekben megtalálható motívumok főleg geometrikus ábrák, vagy virágokat, állatokat, embereket ábrázoló minták. A XVI. század közepéig a motívumok mellett technikai leírások is segítették „a nemes és erényes hölgyeket” a munkában – ezt követően az ismeretek megfelelő mértékben elterjedtek és asszimilálódtak, így erre nem volt tovább szükség.
A hímzésoktatásba való bevonásából születtek az első ún. mintakendők, melyek hasznos célt is szolgáltak: ezeken tanulták meg a növendékek a színek váltását, a különböző fortélyokat, valamint az abc-t és a számokat (leginkább 5-17 éves korú gyermekek hímeztek ilyet). Európától Amerikáig minden országban megvoltak a mintakendők jellegzetes elemei, általános motívumai. A legnagyobb hagyományokkal rendelkező országokban, Angliában, Németországban és Olaszországban ma is több múzeum létezik, ahol a híres gobelinek megtekinthetők (például: London, Berlin, Hamburg és Firenze).

Az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodóinak, többek közt Mária Teréziának és Sissi királynénak nyári rezidenciája a schönbrunni kastély volt, melynek 1400 szobája közül 40 ma is látogatható. A termek XVIII. és XIX. századi berendezésének részei a rokokó elemek, különleges parketták, kézimunkák és a kelet-ázsiai művészet. A fametszetek és festmények mellett gobelinek is díszítik a falakat. A kastély két termében különleges gobelinekkel lehet találkozni: A Napóleon-szobában ajándékozási ceremóniák, katonai és kerti jelenetek láthatók a gobelineken, a Gobelin Szalonban pedig hatalmas, XVIII. századi brüsszeli műveket lehet megcsodálni. Ez utóbbiak kikötői jeleneteket ábrázolnak, lovasokkal és halpiaccal. Említésre méltó az itt található, 6 db gobelinnel bevont fotel, melyek a 12 hónapot ábrázolják.

A kárpitok több évszázada használt tartozékai váraknak, kastélyoknak, hiszen a meleg gyapjú textilek – a kellemes látvány mellet – az időjárás ellen is védtek. A szövőmesterek a textilek felületét virágmintákkal, színes jelenetekkel díszítették, melyeket előzőleg a kartonfestők gondosan megterveztek. A XX. század elején változott a művek szándéka: a dekorativitás iránti igény mellett már érzelmi és intellektuális hatásokat is el kívánnak érni. A klasszikus kárpit vagy gobelin az elmúlt évtizedekben értékválságokat élt át, míg napjainkra – a kortárs képzőművészetben is – ismét népszerűvé vált.

Alapvetően kétféle gobelin létezik, amelyeket a felhasznált – többnyire előfestett – anyagok különböztetnek meg egymástól. Az előfestett vászon azt jelenti, hogy a kelmefestő, mint egy festővászonra, felfesti a mintát, így nincs másdolga a hímzőnek, mint a megfelelő színnel a megfelelő helyre ölteni. A gobelin egyik fajtája kis lukú, merev kanavára vagy gyöngyvászonra készül, vékony pamutfonallal: ez a tűgobelin. A másik a nálunk talán jobban ismert, vastag gyapjúfonallal, nagy lukú, merev kanavára hímzett „hagyományos” gobelin. Ezekből fali kárpitok, szőnyegek, bútorok, párnák és táskák készülnek. A gyapjú képek színgazdagsága megegyezik a tűgobelinekével, azonban méretükből és a fonal vastagágából adódóan öltésük nagyobb szemű. A miniatűrök felhasználására változatos lehetőségek kínálkoznak mind a lakótérben (dekorációk, kis terítők), mind hordható kiegészítőként (színházi táska, pénztárca, bross. A selyemszita a legapróbb anyag, amire tűgobelin hímezhető, és ez is többféle méretben létezik (121, 225 ill. 361 öltés/cm2). Erre leszámolható minta alapján hímeznek, s így finom rajzolat, gazdag színvilágú képek készíthetők. Egy 70-80.000 apró öltésből felépülő tűgobelin akár 80-100 színt is tartalmazhat. (Rendkívül borsos ára miatt selyemszita szinte egyáltalán nem kapható az üzletekben.)

Háromféle öltéstechnika ismeretes, mellyel gobelin vászonra hímezhetünk. A munka színén mindhárom egyforma képet nyújt, a fonákján azonban jól megkülönböztethetőek.

Az első az Olvasóinkhoz talán legközelebb álló, úgynevezett „fél keresztöltés” technika, tehát csak jobbra dőlő öltéseket kell készíteni, keresztszemes technikával. Ilyenkor a hátoldalon függőleges vagy vízszintes vonalak keletkeznek. Ez a leggazdaságosabb megoldás a felhasznált fonalak mennyiségét tekintve.

A gyöngyöltés vagy petit point (ejtsd: pti poen) öltés során jobbról balra halad a munka: az öltésszem bal alsó sarkából a jobb felsőbe öltünk, majd ezt követően az így elkészített szemtől balra eső szemnél ugyanígy eljárva folytatjuk a hímzést. Bár a munka színe megegyezik a fél keresztszemes hímzésével, a hátoldala egészen más: függőleges vagy vízszintes vonalak helyett átlós szálakból álló, tömör felület jön létre (több fonalat is fogyaszt).

Az átlós sorú gobelinöltés, mint nevében is benne van, átlósan halad fentről lefelé, majd vissza. Ez a fajta öltés húzza össze legkevésbé a vásznat, a többihez ajánlott a hímzőkeret használata. Hátoldala egymásra merőleges fonalszálak összefüggő képét mutatja.